Blogtalálkozó Nyami-Hami módra

2017.10.14

Azon túl, hogy nagyon szeretek írni, tudjátok, hogy még miért imádom a blogomat? Mert ezzel egy újabb fórumra tettem szert, ahol ismerkedhetek és barátokat találhatok! Talán még emlékeztek egy korábbi bejegyzésemre (ha nem, itt elolvashatjátok), amiben Péter Klaudiát, a Nyami-Hami blog szerzőjét mutattam be nektek. Klaudiában egy végtelenül kedves, lelkes, lelkiismeretes embert ismertem meg, így maximálisan, vagyis a jelenlétemmel, igyekeztem támogatni a blogtalálkozó megszervezésére tett kezdeményezését. És milyen jól tettem! :)   

A program a következő volt: ismerkedés, szabad játék a gyerekeknek, aztán játékos-zenés foglalkozás Péter Kitti, óvodapedagógus előadásában, majd ismét szabad játék és beszélgetés. Ja, és a lényeg: sütikóstoló a blogból ismert receptek alapján! :)

Amióta édesanya lettem, nagyon nehezen szakadok ki a sokszor reménytelenül végeláthatatlannak tűnő házimunka torokszorító fenyegetéséből, egész egyszerűen, mert luxusnak tűnik minden pillanat, amit mással töltök. Egy ideje érzem, hogy ez nem mehet így tovább.. Egy korábbi bejegyzésemben olvashattatok már az alattomosan csábító ruhába öltözött időrablóról, a mobiltelefonomról és a kihívásról, amit önmagammal szemben állítottam annak érdekében, hogy lekorlátozzam a haszontalan, céltalan, impulzus-internethasználatomat. Az ez által felszabadított szabadidőmet (és zombulásmentes energiáimat) pedig szeretném önmagamra fordítani. Ennek pedig szerintem a legjobb módja, ha emberek közé megyek. 

Mindenki hallott már a társas kapcsolatok boldogságfokozó hatásairól (aki még nem, annak szívből ajánlom Meik Wiking: Hygge - A dán életérzés, amely boldoggá tesz című könyvét) és én azt hiszem, hogy ez ránk, gyerkőceinkkel otthon bajlódó anyukákra duplán igaz. Boldogság, hogy mások is ugyanazokkal a gondokkal küzdenek: "ha időre kell odaérni valahová, tuti tovább alszik", a lófarkakból és minimál sminkekből látom, hogy nekik sem volt több idejük önmagukra, mint nekem és az eleinte döcögősen, aztán cunamiként beinduló beszélgetések pedig egyértelmű jelei annak, hogy nekik éppen annyira hiányzik a napi szintű felnőtt, két irányú kommunikáció, mint nekem...

Egy szó, mint száz, nagyon jól éreztem magam! Direkt írom, hogy éreztem, nem pedig, hogy éreztük (ami egyébként szintén igaz lenne), mert a fogadalmamhoz híven, most valamit végre önmagamért tettem. :) És szuper érzés!